|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 99 találat | lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-99 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Elek György 2016. április 21.Nyílt nap a BBTE-nA Babeş- Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kara Szatmárnémeti Kihelyezett Tagozatának nyílt napjára több iskolából érkeztek diákok. Végh Balázs Béla, az intézmény oktatási igazgatója köszöntötte a nyílt napon részt vevő diákokat. Elmondta, nagyon sok gyerek vágya az, hogy tanító legyen, a hasonló alkalom pedig lehetőséget teremt arra, hogy az érdeklődők betekintést nyerjenek az intézmény életébe és megtapasztalják, hogyan zajlik Szatmárnémetiben a pedagógusok képzése és kedvet kapjanak a pedagógusi pályához. „Az óvónői és tanítói állás nem egyszerűen csak egy foglalkozás és egy kereseti lehetőség, hanem hivatás, ezért az első feltétel, hogy szeressük a gyerekeket. Gyerekszeretet nélkül nem lehet gyakorolni ezt a hivatást” — hívta fel a jelenlévők figyelmét Végh, rámutatva arra is, hogy akárcsak a szülőknek, a pedagógusok számára is a gyermek kell a középpontban legyen, formálni kell a jellemét, a fizikumát és a szellemi képességét edzeni, az erkölcsi és esztétikai érzékét fejleszteni kell. „Az óvodában és az iskolában sok mindenre meg kell tanítani a gyerekeket. A mai gyerekek nagyon sok ismerettel rendelkeznek, de nincsenek tapasztalataik, ezért fontos, hogy az óvodában és az iskolában a pedagógus a saját tapasztalataiból adjon át minél többet tanítványainak” — magyarázta az oktatási igazgató. A nyílt nap iránt érdeklődő diákok drámapedagógiai és kézműves foglalkozáson vehettek részt, játékosan tanultak matematikát és társasjátékokban is jeleskedhettek. Elek György frissujsag.ro 2016. június 12.Pénteken a Kaffka Margit Művelődési Társaság szervezésében, a nagykárolyi Károlyi-kastélyban mutatták be László György Sikoly a Vércskő alatt című filmregényét, melyről megoszlanak a vélemények.László György tizennyolc évet élt Nagykárolyban, jelenleg Kolozsváron él, de több budapesti folyóirat munkatársa. Sróth Ödön, a Kaffka Margit Művelődési Társaság elnöke a pénteki könyvbemutatón elmondta, hogy érdekes könyv bemutatóján vagyunk ugyanis egy olyan történetet dolgoz fel a szerző, ami tanulságos lehet az olvasók számára. Gyopár Katica a falu legszebb asszonya, akit mindenki a magáévá akar tenni, de ő mindenkit elutasít. A történet üzenete, hogy őrizzük meg szellemiségünket, hagyományainkat, magyarságunkat. Fischer Botond író-költő a legnagyobb őszinteséggel és szakszerűen beszélt a könyvről. Véleménye szerint a történet lehetne klasszikus tragédia, de nem az, mert a főhősnek nincs bűne. Az önfelgyújtás szimbolikussá emeli a történetet, mert nem hihető el a jelenet. A könyvet a populáris irodalom kategóriájába sorolta, egy regényben elmondott mesének, amiben nem realizálódnak értékrendek, hanem felmutatódik benne egy értékrend. Fischer azt javasolta, hogy alakuljon ki egy beszélgetés a kötetről, de a szerző beszélgetés helyett elmagyarázta, hogy véleménye szerint mi ez a könyv. László György úgy véli, hogy ez a könyv a hatalom, pénz és politika léleknyomorító embertelenségét mutatja be a Ceausescu-korszak Romániájában. A történet játszódhatna bárhol, hiszen az egy kor embertelenségét és jellemtelenségét hordozza magában. A Vércskő alatt megélt történet a tömegszellemet ábrázolja, a csőcselékké züllesztett közösséget, az emberi gyarlóságot, amely a maga valóságában már képtelen befogadni a szépet, a jót és az értéket. A Sikoly a Vércsekő alatt a magára hagyott magyarság ellen elkövetett bűnök vádirata arról, hogy tudatosan rontották meg egy nép lelkületét és hogyan igyekeznek ma is hasonló módon régi hagyományainkat, erkölcsiségünket kiirtani, eltaposni. Ebben nagy segítséget ad a Nyugat. Gyopár Katica főhős élete és halála azt példázza a ma felnövő generációnak, hogy a megtisztulás az egyetlen útja annak, hogy mindenki közösség és maga a nemzet is magára találjon. Elek György frissujsag.ro 2016. június 23.Muzsnay Árpádról egy kicsit máskéntA 75 éves Muzsnay Árpád életének néhány olyan mozzanatáról beszél a vele készített interjúban, ami bizonyára sokak számára ismeretlen. Köszöntésére ma, a Mihai Viteazul utca 32. alatti Szatmár Megyei Hagyományőrző Forrásközpont dísztermében kerül sor, 17 órakor. — Sokan kérdezik öntől, miért kötődik ennyire ahhoz a házhoz, amelyikben él. — A válasz egyszerű. Nem volt párttitkár nagybátyám, nem volt sohasem nagy fizetésem — a nyugdíjamról ne is beszéljek —, és így nem volt lehetőségem jobbat szerezni. Számomra, és a lakók egy része számára — bár voltak, akik mindent megtettek és megtesznek, hogy elkorhadt gerendákkal körbevéve a város szégyeneként, romhalmaznak tűnjék az az épület, melyet az általuk egykor vezetett intézmény munkatársainak hanyagsága és gondatlansága megrokkantott — részben még mindig lakható. Persze áldatlan állapotok és körülmények között. Nekem szülőházam. De ami annál több: a Zárda épületével szemben lévő egykori Rácz-ház olyan történelmi emlék, amilyet Európa e térsége egyetlen városa sem tud felmutatni. Ha toleranciáról beszélünk, különösen Szatmárral kapcsolatosan, akkor ez az épület vitathatatlan bizonyíték. Hiszen az 1860-as években az épület régi részében működött Szatmárnémeti első zsidó leányiskolája. Máramarossziget, Nagyvárad vagy akár a térségünkben szintén komoly zsidó közösséget magáénak tudható Kisvárda nem tud felmutatni hasonló — még álló, rendbe tehető — épületet, pedig ezekben a városokban is működtek zsidó iskolák. Ez bizonyítja azt is, hogy a szatmáriak mindig adtak az oktatásra. Akkor senkit sem zavart, hogy épp a Zárdával szemben felépült egy másik felekezet vagy etnikum tanintézete. Én még gyerekkoromban az épület padlásán találtam héber könyveket. Csak később jöttem rá arra, hogy a szatmári zsidók tudatában voltak, hogy ez az épület valamikor az övék s kultúrájuk egy része volt, ezért jöttek oda előszeretettel lakni. A második világháborút megelőzően négy, azt követően pedig a múlt század hatvanas éveiig legkevesebb három zsidó család lakott ott. A deportálásból csak egy család jött vissza, gyerek nélkül, mert ő odaveszett. Felber Etelka néni későbbi sógornőjével kalandos úton érkezett haza Auschwitzból, a férje pedig szovjet hadifogságba került munkaszolgálatoskét menekült meg, és engedték haza 1947-ben. Ezzel a családdal szüleim és én nagyon jó viszonyt ápoltunk. Ortodox zsidók voltak, szombatonként én gyújtottam be a tüzet és segédkeztem olyan dolgokban, amit nekik azon a napon nem volt szabad. A nénit — valószínű — emlékeztettem az odaveszett, velem egy évben született Zoltán fiára. Sokszor mesélt Etelka néni nekem a szatmári magyar zsidókról a sógora kapcsán is, kit szintén Zoltánnak hívtak, Felber Zolinak — találkoztam is vele többször —, aki magyarságára sokat adó, magyar keresztnevére büszke, jó labdarúgója volt városunknak. Emlékszem, Etelka néni hívta fel a figyelmemet Markovits Rodionra, Zelk Zoltánra, akikről úgy beszélt mint egykori személyes ismerőseiről. — Milyen volt a gyerekkora? — Nekem a háborút követő nyomorúság, a ma már sokak által hallomásból sem ismert pontrendszer, az alapvető élelmiszerekért való — sokszor — félnapos sorban állások ellenére is, úgy érzem, szép gyerekkorom volt. Nem a rendszernek, hanem az engem körülvevő, velem kapcsolatba került kitűnő embereknek köszönhetően, akik meghatározták életemet, és mintha ma, háromnegyed századdal születésemet követően a kezemet fognák, bátorítanának. Az irodalom és a kultúra szeretetét elsősorban anyámtól örököltem. Ő mindig büszke volt arra, hogy református létére városunk legjobb iskolájának, a számtalan kiváló pedagógust foglalkoztató Zárdának volt tanulója. Az első világháborút követően például olyan magyar szakos tanárnője volt, aki diákjainak — a lányoknak — 1920-ban, a Zárdában Ady Endréről beszélt, a legnagyobb szeretettel és elismeréssel. Anyám irodalomkedvelő volt, talán a budapesti Veress Pálnéban „fertőződött” meg — hiszen, amíg a Petőfi Társaság tagja, de különben kiskereskedő nagyapám anyagi lehetősége megengedte, abba az iskolába járatta a lányát. Édesanyám szerette, sokszor idézte Ady Endrét, József Attilát, Mécs Lászlót, Reményik Sándort. Lényegében a könyv gyűjtésének szenvedélyét is tőle örökölhettem. Kistisztviselő apámmal a két világháború között megjelent s olcsón megvásárolható világ- és magyar irodalmi klasszikusok sorozatait gyűjtötte. Igaz, akkor lehetett vigécektől részletre könyvsorozatokat vásárolni. De könyvei között nem egy Nyírő József-, Tamási Áron-, Herczeg Ferenc-, Somogyvári Gyula- és Zilahy Lajos-kötet is volt — tükrözve a századelő szatmári magyar irodalmi ízlését. Jó néhány olyan könyv is akadt köztük, melyeket a népi demokrácia éveiben a padláson rejtegettünk lekvárosszilkékben — onnan keltek majd lábra, valószínű az ócskasorra, valamelyik jó szomszédnak köszönhetően. A könyv nálunk a legértékesebb ajándékok egyike volt — ma is féltve őrzöm a karácsonykor kapottakat. Mindig mérvadónak tartottam édesanyám véleményét. Kezdő tanárként, mikor hazaérkeztem, az aznap megérkezett újságokkal várt. Ki volt készítve, mit érdemes — szerinte — feltétlenül s elsőként elolvasnom. Minden akkor megjelent romániai központi magyar nyelvű újságra, sőt, édesapámnak köszönhetőn, ki a postán, s ott egy ideig a sajtóterjesztésnél is dolgozott, néhány magyarországi lapra is előfizettünk — míg a cenzúra engedte. Sokat köszönhetek ugyanakkor egykori tanáraimnak is, akik a jelen és a jövő pedagógusainak mintaképei lehetnének. Az ő érdemük, hogy az államosítást követően a szatmári oktatás nem csupán megőrizte, de jelentősen növelte addigi színvonalát. Példamutatóan fátylat tudtak borítani a felekezeti és egyéb különbségekre, ellentétekre. Megszűntek Szatmárnémeti neves egyházi iskolái, de létrejött egy szellemiekben nagyon komoly, kiváló tanárokat foglalkoztató állami fiú- és leánylíceum, amelyekben a legjobb református és római katolikus tanárok oktattak. Ők — és ez igaz a reál érdeklődésű tanárainkra is — nagyon erős, irodalom és történelem iránti érdeklődést neveltek belénk. — Ön nem tanárnak készült, de nem is újságírónak. — Mint minden fiatal, én is sok minden szerettem volna lenni. Érdeklődtem például a színművészet iránt. Szerencsém volt, hogy nagyon fiatalon érettségiztem — még 16 éves sem voltam, s ezért egy évet itthon maradtam. Még a színháznál is dolgoztam Harag György igazgatása alatt. Segédkellékese voltam a ma klasszikusként emlegetett egykori társulatnak. Szerencsére már a marosvásárhelyi felvételi előtt rájöttem arra, hogy nem is vagyok én olyan nagy tehetség, mint amilyennek képzeltem magamat, és már akkor elkezdtem a felkészülést a bölcsészkarra. A sikertelen színi vizsgát követően azonnal a magyar nyelv és irodalom szakra jelentkeztem, és jutottam be az elsők közt. Bolyaisként kezdtük — az első évfolyam végén egyesítettek az egykori Babeş-sel. De ez a történet külön beszélgetés témája lehetne… — Amikor kihelyezték Kiskolcsra, mennyire ismerte a falusi életet? — Nem nagyon, bár szoros kapcsolat fűzött gyerekkoromban Árva Bethlen Kata szülőfalujához, a Küküllő menti Bonyhához. De ott lényegében mindig vendég voltam — kívülálló. Kiskolcsot azonban még annyira sem ismertem, mint Bonyhát, holott egyik osztálytársam, Csomai Miklós annak a falunak a szülötte volt. Egyszerűen az volt a helyzet, hogy tanulmányi eredményeim alapján harmadikként választottam helyet az egyetem elvégzése után. Lehetőségem lett volna Szászmedgyesre menni. Ez volt a legrangosabb hely a két kutatói státus mellett, amit az 1963-ban végzett magyar szakosoknak felkínáltak. Én haza akartam jönni Szatmárnémeti közelébe. Így választottam Kiskolcsot mint olyan települést, amelyiket abban az időben Szatmárnémetiből nap mint nap legkönnyebben meg lehetett közelíteni. Egyik kedves tanárom fel is rótta nekem, amiért nem Medgyest választottam. De úgy vélem, megértette válaszomat, érvelésemet. Nekem itt, a szülőföldemen még a kövek is mesélnek. Ismerem ennek a vidéknek a történelmét, itt érzem otthon magamat. Nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedekben szűkebb pátriám lakosai mellett, amikor csak tehettem, mindenki figyelmét igyekeztem felhívni arra, hogy Szatmárnémeti és vidéke milyen sokat adott a magyar kultúrának. Anyanyelvünk, amit köz- vagy irodalmi nyelvként ismerünk, használunk és gyakorlunk. Károli Gáspárnak, valamint Kazinczy Ferencnek köszönhetően a szatmári nyelvjáráson alapszik. És ki kinek a nyelvén írta meg legszebb imánkat, az összmagyarság himnuszát?! De ne folytassuk ezt a témát. Erről köteteket lehetne mondani, írni. — A ma embere, főként a fiatalok tudatában vannak ennek? A Magyar Páneurópa Unió és a Konrad-Adenauer-Stiftung 2005-ben Eötvös-díjat adományoztt Muzsnay Árpádnak — Hadd kérdezzek vissza: tudatosítjuk-e egyáltalán bennük? Sokan azzal mentegetőznek, hogy nincs benne a tananyagban. Véleményem szerint nem is muszáj s képtelenség is, hogy minden benne legyen a tananyagban. Régebben sem volt, de a tanáraink és a szüleink megtanították nekünk, felhívták, amire csak lehetett a figyelmünket. Holott nem csekély veszéllyel járt akkoron. Az iskolai és azon kívüli oktatásra és a nevelésre óriási felelősség hárul abban, hogy valaki tudatában legyen, tudatosuljon benne: honnan származik, s tudja azt, hogy mit köszönhet, mivel tartozik elődeinek, és adósa a jövő nemzedéknek, annak a szűkebb vagy tágabb közösségnek, melynek tagjai közé született és amelyhez tartozónak vallja magát. Valamilyen csodabogárként néztek egyszer rám, amikor felvetettem: miért ne lehetne például magyar irodalomból olyan érettségi dolgozatot íratni, amelyik az illető iskola egykori növendékéről, annak kultúránk terén végzett munkássága jelentőségéről szólna? Hogyan ismerjük meg és értékeljük kellően történelmünket és kultúránkat, ha közvetlen környezetünkkel kapcsolatos ismereteink hiányosak és felületesek? Móricz Zsigmond Sáraranya jut eszembe: észre sem vesszük, lábbal tapossuk a sárba értékeinket. — Újságíróként is a szerencsésebbek közé tartozott. Ez hogy sikerült? — A tanügyből 1973 elején helyi tudósítóként az Előre nevű napilaphoz szerződtem. Ma már áldott szerencsének tekintem, hogy egyik cikkem miatt alig másfél év után a Falvak Dolgozó Népéhez „passzolt át” az országos napilapunk teljhatalmú főszerkesztője. Olyan hetilaphoz kerültem, amelyiket a cenzúra nem piszkálgatott különösebben, s amelyik olyan egykori munkatársakkal büszkélkedhetett, mint Kacsó Sándor, Asztalos István vagy Sütő András, kollégája lehettem ugyanakkor Cseke Péternek, Zágoni Attilának, Ferenczes Istvánnak vagy a kiváló agronómus szak- és közíró Nagy Miklósnak, hogy csak néhányukat említsem. Abban az időben például mi nemegyszer közvetve, de írtunk a falurombolásról. Nem támadó jelleggel, hanem olyan megközelítésben, hogy milyen értékeket képvisel és mutathat fel egy-egy kis település. Máriás József, a Falvak Dolgozó Népének is írogató kiváló szatmári újságíró indította be lapunkban a Kicsi falvak nagy problémái című nagy sikerű riportsorozatunkat. Ezek az írások a kis települések, a kis közösségek megmentését voltak hivatottak szolgálni, szóltak a kis településeink tervezett oktalan felszámolása ellen. „Falvaknépésként” nekem főleg Szatmár, Máramaros, Szilágy és Maros megye volt a „vadászterületem”, ez utóbbiban a Kis-Küküllő menti falvakat jártam és azokról írtam. Elsősorban is a kulturális és társadalmi kérdéseket feszegettem, már amennyire ezt meg lehetett tenni abban az időben egy agrárlapnak tekintett sajtótermékben. Szerettem a terepjárást, mert lehetőségem volt elbeszélgetni az emberekkel, dokumentálódnom a helységek történetéről. — Miben látja a magyarság jövőjét? — Kisebbségben élő magyarságunk jövőjét az önálló intézményeink teljes körű létrehozásában látom. Ez például — Szatmár megyére vonatkoztatva — fontos lenne a színház vonatkozásában is. Ha visszagondolok arra, hogy amikor én középiskolás voltam, működött megyeszékhelyünkön egy nagyon erős önálló magyar fiúlíceum és egy nagyon erős lánylíceum, és ezekkel párhuzamosan létezett a Mihai Eminescu román fiúlíceum és a D-na Stanca román leánylíceum, az messzemenően hasznos volt a város és a megye alkotta mindkét nemzeti közösség számára. Egészséges és becsületes versenyre sarkallta őket: tanárokat, diákokat egyaránt. Valamilyen kis csíráját látni vélem most a Kölcsey és az Eminescu esetében, de ez még nem az igazi. Bántó és bénító a még mindig erős központosítási törekvés és annak kikényszerített gyakorlata. Szabad kezet kell adni a művelődési életnek s az oktatásnak egyaránt, és nem szabad spórolni sem az egészségügyön, sem a tanügyön, sem pedig a kultúrán. Mindhárom messzemenő támogatása egy olyan távlati befektetés, ami később kamatostól megtérül. Egy közösség jövője tagjai mindegyikétől függ. A múlt, jelen és a várható jövő ismeretétől éppúgy, mint a létet garantáló egyéni hozzáállástól. Nem véletlen, hogy művelődéssel foglalkozóként tanácsolhatom: törekedjék mindenki szülőföldje és kultúrájának, családja történetének megismerésére. A család és a szülőföld története ugyanis kicsiben a nemzet, az ország története. Az én nemzedékemet népszolgálatra nevelték. Én hittem és ma is hiszek értelmében, és tiszta szívből ajánlom a nemes értelemben vett népszolgálat gyakorlását napjaink politikusainak is. Egykori egyetemi tanárom, Balogh Edgár igyekezett belénk nevelni, hogy azt, amit kaptunk: az ingyen tanulás lehetőségét s azt, hogy egy közösség értelmiségéhez tartozóaknak tudhatjuk magunkat, vissza kell adnunk. Ténykedésünket közösségünk érdekei, céljai kell hogy meghatározzák. Azokat kell szolgálnunk, akik szárnyra bocsátottak és lehetőséget teremtettek arra, hogy tanuljunk, hogy dolgozhassunk. „Ki a köznek él, annak élni érdemes!” — választotta jelmondatául az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az a művelődési szervezet, melynek tagjaként több száz rendezvényt szerveztem az elmúlt negyedszázadban. Az élet értékes ajándéka számomra, hogy a népszolgálat fontosságának hitében és gyakorlásában társként sokakat érezhettem mindig magam mellett. A jövő attól is függ, hogy az utánunk következők közösségben tudnak-e majd gondolkodni és cselekedni — jobban és eredményesebben, mint a mi nemzedékünk. Elek György frissujsag.ro 2016. július 19.Megújuló hagyományHárom hónapon át szerveznek Ady-délelőttöket és irodalmi délutánokat a korszerű magyarságszemlélet kialakítása céljából. A Szatmár Megyei Múzeum Ady-karaván címmel három hónapos tájolást szervez szerte a megyében. A diákok számára „Ady-délelőttöket”, az idősebb korosztály számára irodalmi délutánokat tartanak. Az alábbiakban az eseménysorozat kezdeményezőjét Kereskényi Sándor muzeológust kérdeztük: - Honnan származik az ötlet? Az ötletet egy Ady-vers, illetve annak utolsó sora adta. A szétszóródás előtt című emblematikus költemény így fejeződik be: „Elveszünk, mert elvesztettük magunkat”. Ennek a tragikus gondolatnak ellentmond egy másik Ady-sor:„Isten ne hagyj elveszni minket”. Az Ady-hagyomány ellentmondásos és összetett, lényege az, hogy állásfoglalásra késztet. Ismét Adyval: „Akarom, hogy tisztán lássatok”! Ennek jegyében szeretnénk eljárni, vagyis egy kritikus és önkritikus magyarságtudat jegyében. - Mennyiben köthető ez Ady Endréhez és a magyar modernizációhoz? — Ha csupán Ady Nagykárolyi barátaira gondolok (Jászi Oszkár, Kaffka Margit, Kabos Ede, Marchis Otília, Pop Aurél), már akkor érződik, hogy micsoda korona volt ő a XX. század eleji magyar megújulásnak. Egy olyan megújulásnak, amely román és zsidó elemeket egyaránt szerzett. Hadd említsem ebben az összefüggésben Krúdy Gyula nevét is, akiről tudjuk, hogy notórius Ady kedvelő volt. Igen, Ady körül kristályosodtak ki a magyar és a szatmári értékek és Ady jelenti számukra a hidat bármiféle etnokulturális probléma tudatosításában. Ezért az Ady-karaván állomásainak állandó szereplője lesz az Ady-vers Nagy Orbán színművész előadásában. - Rajta kívül kik szerepelnek még a rendezvényeken? Olyanok, akik évek óta foglalkoznak magyar sorskérdésekkel és a térség mentalitástörténeti problémáival. Az ismertebbeket említeném: Egyed Péter filozófus, Jánosi Zoltán, Nagy Éva, Végh-Balázs Béla irodalomtörténészek, Takács Péter történész, Telegdi Zsolt szociológus és természetesen Felician Pop múzeumigazgató. — Milyen útvonala lesz a „karavánnak”? — Természetesen Érmindszentről indul és oda is érkezik meg. Lesz állomás Nagykárolyban, Szatmárnémetiben, Tasnádon. Avasfelsőfaluban román közösségnek románul fog üzenni. Mikolában például Gellért Sándor Ady-képéről fogunk beszélgetni, nyilván magyarul. — Ez a program nem ütközik-e más jelentős és immár nagy hagyományú rendezvényekkel? Gondolok itt az Érmindszenti Zarándoklatra vagy a Mikolában készülő Gellért-évfordulóra? — Nem hiszem, hogy az Ady-életmű nagy kérdését tematizáló helyi rendezvények egy percig is zavarhatnák Muzsnay Árpád immár Kárpát-medencei súlyú Ady-megemlékezését. Ami pedig Gellért százéves születésnapjának mikolai megünneplését illeti, nos annak valóban az Ady-kapcsolat az egyik fő motívuma, azaz a gellérti életmű elhelyezése irodalmunk és kultúránk hagyományrendszerében, pontosan ennek mérvadó tudatosítása. A Gellért-ünnepre van igény, de az nem elég. Meg kell találnunk azokat az értékelési szempontokat, amelyek révén Gellért Sándor végre méltó helyére kerülhet. — Ebben tehát még segíthet is az Ady-karaván? — Feltétlenül. Annál is inkább, mert egy korszerű magyarságszemlélet kialakítása nélkül — és az Ady-karaván célja éppen ez — még egy jó szándékú és nagyszabású Gellért-megemlékezés is belefuthat a nosztalgiázó szentimentalizmus csapdájába, az önünneplő fesztivizmusba. Elek György frissujsag.ro 2017. március 17.Máriás József: Az írás: szolgálatMárcius 22-én, szerdán 17 órakor a Szatmári Református Egyházmegye Esperesi Hivatalának tanácstermében (a Szatmárnémeti Református Gimnázium épületében) mutatják be Máriás József Az írás: szolgálat című tanulmánykötetét. Az alábbiakban a szerzővel beszélgettünk avaly e címmel jelent meg Máriás József tanulmánykötete a miskolci Felsőmagyarország Kiadónál. Lapunk sok olvasója emlékezhet e névre, hisz a szerző 1968–2002 között a Szatmári Hírlap, illetve a Szatmári Friss Újság munkatársa volt. Már ez idő alatt is előszeretettel írt irodalomnépszerűsítő írásokat — recenziókat, tanulmányokat, évfordulós megemlékezéseket — az egyetemes magyar irodalom, különösen az erdélyi magyar literatúra jeles alkotóiról, műveikről a napilapokban, a Korunkban, a Művelődésben. Írásai olvashatók a budapesti Hitel és Magyar Napló, a nyíregyházi Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle és Pedagógiai Műhely, a sárospataki Zempléni Múzsa, a csíkszeredai Székelyföld, a zilahi Hepehupa és több más folyóirat hasábjain. A címben jelzett könyve nem egyedüli, hisz azt megelőzően hat kötete jelent meg az Országos Széchenyi Könyvtár által patronált Magyar Elektronikus Könyvtár immár közel húszezer kötetet számláló sorozatában. Szerzőjük tagja a Magyar Írószövetségnek. Máriás Józseffel a március 22-én, szedán 17 órakor az esperesi hivatal tanácstermében sorra kerülő szatmárnémeti bemutatója előtt készítettünk interjút irodalmi munkásságáról, az útról, amely idáig vezetett. — Nem mondható jellemzőnek, hogy megyei napilap újságírója az elvárások teljesítése mellett irodalommal foglalkozzék. Téged mi ösztönzött erre? — Egyfelől az, hogy pályakezdőként magyar irodalomtanár voltam. A katedrát elhagytam ugyan, de az irodalom szeretete továbbra is arra ösztönzött, hogy újságíróként tollal szolgáljam azt. Másfelől tanulmányaimból tudtam, hogy a XX. század egyik legnagyobb magyar írója — Németh László — Nagybányán született, akiről Erdélyben jó másfél évtizedig szinte semmit nem hallhattunk, olvashattunk. Az életműkiadás kötetei vezettek el hozzá, ahhoz, hogy írásaimmal én is hozzájárulhassak erdélyi, jelesen pedig nagybányai kultuszának ápolásához. Adott egy harmadik indíték is: a két világháború közötti magyar irodalom értékeinek az újrakiadása s az a szándék, hogy én is a népszerűsítők sorába álljak. Ugyancsak a hatvanas évek végéhez kötődik az erdélyi magyar irodalom felívelő szakaszának kezdete. Ebből Sütő András és Beke György munkássága hatott rám különösen, buzdított arra, hogy róluk, műveikről írjak. Az első recenzióm 1965-ben jelent meg, azt követően pedig kétszáznál is több a hazai napi- és hetilapokban. — A helyi napilapoktól hosszú út vezethet az irodalmi folyóiratokig… — Valóban, hisz tanulmányt írni igen időigényes feladat. De nem megvalósíthatatlan. A katalizátor Németh László életművének megismerése, a mind elmélyültebb bemutatásának belső igénye volt. Születése 90., halála 20. évfordulója, a születési centenárium nagybányai ünnepségei alkalmából írott, a hazai és magyarországi irodalmi folyóiratokban, antológiákban közölt tanulmányaim adtak önbizalmat és bátorítást újabb s újabb irodalmi „kalandra”. A személyes ambíciókon túl volt még valami: a külső buzdítás. Jeles irodalomtörténészek, kritikusok bátorítottak, ösztönöztek további munkára. A nyugdíjas éveknek ez ad igazi értelmet, értéket. — A lapokban „szétszórt” tanulmányok, recenziók miként szerveződtek kötetekké? — A Csíkszeredában élő Cseke Gábor hívta föl a figyelmem a Magyar Elektronikus Könyvtár kínálta lehetőségre. Az elmúlt évek során az ő szerkesztésében jelent meg mind a hat kötet. A világhálón terjesztett, olvasható írások mindenki előtt nyitva állnak. Elég a kívánt témát a keresőbe beírni, aztán csak egy kattintás, és előttünk a bibliográfiai kínálat: kik s mit írtak az illető témában… Csak egy példát említek: a 2011-ben megjelent, a Németh Lászlóról írott tanulmányaimból válogatott kötetet és a műveinek romániai visszhangja bibliográfiáját közreadó — A magyar vigyázó — kötetembe mostanáig 4390 érdeklődő „lapozott bele”. A tavaly közzétett, Az író — korának lelkiismerete című kötetbe immár négyszázan. - Bizonyára e kiadványoknak is szerepe volt abban, hogy az elmúlt évben a Felsőmagyarország Kiadó lehetőséget adjon az írott formában való megjelenésre, a most bemutatásra kerülő könyvre. — 2001. december óta Nyíregyházán élsz. Miként bontakozott ki ott az életed?— Áttelepedésemért meg is kaptam a magamét. Pár évvel ezelőtt jött egy e-mail: „Soha nem lehetséges távolba költözni, hogy elbújhass önmagad elől.” Volt kolléga írta, akit szakmailag igen nagyra becsültem. Igaza volt. Soha nem lehet. Én sem bújtam el önmagam elől, hanem éppenséggel beköltöztem abba a világba — az irodalomba —, amelyet mindig oly nagyon szerettem, amely, ha bántás ért, biztos szellemi/lelki menedék volt számomra. Ő nyilván arra gondolt, hogy hűtlen lettem a szülőföldhöz. Nem lettem az! Az azóta megjelent írásaim a bizonyítékok rá. A most bemutatandó kötet is jelzi: recenzióim, esszéim, tanulmányaim többsége erdélyi kötődésű szerzőkről/alkotásokról szól. A hat MEK-kötet mintegy százötven írása irodalomföldrajzi megosztottsága a szónál is beszédesebb: az egyetemes magyar irodalom és az erdélyi irodalom témaköre 1:2 arányban dől el a hazaiak javára. Az előbbiekben is van olyan — Ady Endre, Kaffka Margit, Németh László, Szabó Dezső… —, akire születése okán/jogán a magunkénak tekinthetünk. Bánffy Miklós, Reményik Sándor, Kós Károly, Fábián Ernő, Sütő András, Beke György életműve… mellett előszeretettel és nagyrabecsüléssel írtam a Szatmári Magyar Hírlap által kiadott kötetekről, az erdélyi irodalmi életről elkötelezett, avatott tollal író Pomogáts Béla, Bertha Zoltán köteteiről, a túrterebesi születésű dr. Cserháti Ferenc püspök könyveiről… Megannyi tanújel, tanúságtétel szellemi kötődésemről, szülőföldszeretetemről. — Az írás: szolgálat című köteted hamarosan Szatmárnémetiben is bemutatásra kerül. Általa mit üzensz az olvasóknak? Mitől érzed szolgálatnak az írást? — Minden emberi cselekedet legfőbb célja az élet jobbá, szebbé tétele. A költői, írói alkotásoké különösképpen az! Az irodalomtörténész, kritikus hivatása az, hogy segítsen az értékek felismerésében, hozzájáruljon az alkotói üzenet megismertetéséhez, megértéséhez, megszerettetéséhez, a művekbe kódolt szép, jó, igaz és szent eszmék szellemi kisugárzásának érvényesítéséhez, a nemzettudat elmélyítéséhez. Mélyen hiszek abban, hogy szellemi arculatunk, etikai és erkölcsi értékrendünk, esztétikai és ízlésvilágunk meghatározó eleme, döntő „eszköze”, közvetítője az irodalom. Sorsom különös ajándékának tartom, hogy a kapott talentumok révén, írásaimmal ennek a szolgálatára szegődhettem. Elek György frissujsag.ro 2017. március 23.Az írás szolgálata, az olvasás élménye, az élmény megosztása„Érdemes megosztani a könyvek kínálta élményt.” — mondta Máriás József szatmári könyvbemutatóján, hiszen szellemi arculatunk, etikai és erkölcsi értékrendünk meghatározó eleme az irodalom. Sokan gyűltek össze Máriás József könyvbemutatójára tegnap délután — a szamári magyar sajtó szolgálatában eltöltött 34 év nem múlt el nyomtalanul, barátok, jó ismerősök s természetesen a munka– és pályatársak köszöntötték örömmel itthon a 77 éves szerzőt, első nyomtatott könyve megjelenése alkalmából. S akár sajtókortörténeti momentumnak is nevezhető az egymás mellett helyet foglaló trió: Máriás József és Veres István, akik bő három évtizeden át jegyezték cikkeiket az akkor még Szatmári Hírlap, majd Szatmári Friss Újság hasábjain (egymás főszerkesztőiként is) — s egyengették jó pár évvel ezelőtt Elek György pályakezdő útját. „Örvendek, hogy Máriás József tanulmánykötetét itt Szatmárnémetiben mutathatjuk be — ez a kötet az első nyomtatásban megjelent könyve ugyan, de Magyar Elektronikus Könyvtárban ezt megelőzően hat kötetet jelent már meg. Hosszú évtizedeken keresztül, egy napilap napszámosaként megszámlálhatatlanul sok cikket írt ugyan, de tevékenységének maradandó részei ezek a tanulmányok, s nyugdíjba vonulását követően még inkább felfokozta az alkotói tempót. Az írásokon átsüt: Máriás József szívvel–lélekkel át szeretné adni másnak is az élményt, amely akkor éri, amikor valamit olvas — had részesüljön belőle más is. Mélységes emberi hozzáállás ez, mi őt ugyanúgy jellemzi, mint a ‘szívvel–lélekkel’ való írás.” – fogalmazott a „kedves kenyeres pajtás” Veres István. De mikor és hogyan is jegyezte el magát Máriás József az irodalom szolgálatával? „Magyar szakos tanárként egy napilap taposómalmában folyamatos hiányérzetem volt: hiányzott az irodalom. Ezért néha megírtam egy–egy könyvkritikát. Szerencsémre „normán felül” elfogadták ezeket a cikkeket és szintén szerencsémre a ’60–as évek végén szellemi felfrissülés volt Romániába, létrejött a Kriterion kiadó, egymást követve jelentek meg a jobbnál–jobb könyvek — import, azaz Magyarországról érkezett könyvekről nem írhattam, igaz sok nem is volt belőlük — és volt miben válogatni. Hálás feladat volt, aztán a recenziók átalakultak tanulmányokká, az Utunk, a Korunk lehetőséget biztosított bemutatásukra s a közlés öröme mindig új lendületet adott: érdemes foglalkozni vele, érdemes megosztani azt az élményt, amit a könyvek nekem kínáltak.” – pillantott vissza a múltba Máriás József, felidézve azt a pillanatot is, amikor elköteleződött Németh Lászlóval, akinek életműsorozatát szenvedéllyel gyűjtötte s minden itthon megjelent könyvéről azonnal írt, majd egyfajta belső igénynek engedelmeskedve, mind elmélyültebben foglalkozott vele — mígnem Németh László „romániai nagykövetévé” lett. „Az élet hozza magával, hogy az ember meg kell cáfolja önmagát . Ez történt velem is, Nyíregyházára költöztünk át, távolabb kerültem szülővárosomtól, Felsőbányától, Szatmárnémetitől, a jó barátoktól, de írásaimmal mégis itthon vagyok, hiszen számtalan itthoni folyóiratban jelentek és jelennek meg írásaim — hiszen recenzióim, esszéim, tanulmányaim többsége erdélyi kötődésű szerzőkről/alkotásokról szó. A Magyar Elektronikus Könyvtárban (MEK) nagyon sokan kattintottak rá a Németh Lászlóról szóló kötetemre, erre figyelt fel Serfőző Simon és segített a könyv, első nyomtatott könyvem megjelentetésében. ” – mondta. Az írás: szolgálat című kötet három nagy fejezetre tagolódik, de mind a Klasszikusaink varázskörében, mid az Erdélyi szellemi erőterek, mind az Égtájak találkozása erdélyi dominanciával bír. Kereskényi Sándor muzeológus is a múltba lépett vissza, felidézve első, 1976–os találkozását Máriás Józseffel, aki harminc évvel később főszerkesztője lett a Friss Újságnál. „Azok közé tartozik, aki nagyon komolyan vette ezt a pályát és ritka alaposan ismerte Szatmár minden zegét–zugát. Értékvédő humanizmust képvisel — és mellékes, hogy szocialista a humanizmus vagy konzervatív humanizmus. Csodálatos dolog, ha valaki évtizedeken keresztül megmarad ugyanannak az embernek és az idő visszaigazolja.” – fogalmazott. Maga Máriás József visszanézve a 77 év távlatából próbált mérleget vonni: „Úgy érzem, sok volt az üresjárat, a mulasztás, de hát az ember idős korára lesz bölcs. Remélem lesz időm pótolni ezeket a mulasztásokat, s ha Isten is úgy akarja, lesz folytatása ennek a könyvnek és munkámnak is.” Szabó Kinga Mária Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti) 2017. április 11.Magyar költészet napja: Janus Pannoniustól a kortársakigErdély-szerte számos programmal hívják fel kedden a figyelmet a magyar költészet jelentőségére. Az ünnepségek már vasárnap elkezdődtek, és szerdán is tartanak. Kedden ünneplik az egész magyar nyelvterületen a magyar költészet napját, amelyet 1964 óta József Attila születésnapján, április 11-én tartanak. Erdély-szerte számos programmal hívják fel a figyelmet a költészet jelentőségére színházakban, iskolákban, különféle kulturális és nemcsak kulturális intézményekben. Szatmárnémetiben gazdag rendezvénysorozattal adóztak a költemények napjának már vasárnap: több száz vers hangzott el a magyar költészet napja apropóján szervezett maratonon 14 és 22 óra között. Immár harmadik éve egész napos költészetünneppel tiszteli meg a jeles napot a Harag György Társulat. A már hagyományossá vált programsorozatnak idén új, nagyobb befogadóképességű helyszínt találtak a szervezők: a District 15. klubban verseket lehetett olvasni, mondani, hallgatni, énekelni. Végh Balázs, a színház irodalmi titkára a Krónikának elmondta, óriási érdeklődés övezte a versmaratont, klasszikusok és kortárs költők versei egyaránt elhangzottak: Janus Pannoniustól Ady Endrén keresztül a kortársakig. Természetesen nem maradtak ki a sorból Arany János művei sem, a kétszáz éve született költőóriás balladáit is elszavalták, de részletek hangzottak el a Toldiból is. A bicentenárium apropóján Arany kedvenc ételeit is megkóstolhatták a résztvevők: a menüben zsíros kenyér lilahagymával, csirkepaprikás galuskával és marczafánk is szerepelt. A versblokkok között Skype-kapcsolaton keresztül verseltek ismert irodalmárok, művészek, többek közt Palya Bea énekesnő és Selyem Zsuzsa irodalomtörténész is ilyen módon vett részt a rendezvényen – írta a Szatmár.ro. Bemutatták a Sugárút kulturális folyóirat új lapszámát is, erről Kereskényi Sándor és Veres István beszélt. A rendezvényen szó esett a verstanításról a szatmári magyar középiskolák diákjainak és tanárainak a részvételével, és téma volt a versekkel való kapcsolatunk – erről Bessenyei Gedő István dramaturg, Jánk Károly költő, Marosszéki Tamás színművész és Elek György költő, újságíró elmélkedett. A rendezvényen Horváth Benji költő, slammer és Helikon-szerkesztő legújabb, Az amnézia útja című kötetét is megismerhette a közönség. A költészet napi ünnepségek kedden és szerdán is zajlanak, szerdán egy csíkszeredai rendezvényre várják a közönséget. Az irodalomkedvelők délután 5 órától a Kájoni János Megyei Könyvtár a Költészetnap – másképp című estjén vehetnek részt. „Miért másképp? Több szempontot is felsorolhatnánk, de itt most csak a leglényegesebbet: a Magyarországról indult, József Attila születésnapjára emlékező költészeti ünnepen az erdélyi irodalom színe-java mindig is képviseltette magát (prózaírók is). A vers ünnepe mára az egész Kárpát-medence (sőt a világ) magyarságának irodalmi ünnepe lett. A hagyományt mi is betartjuk. De jelezzük azt is, hogy a kötelező klasszikusok mellett a magyar irodalom, mint mindig, most is eleven friss hajtásokat is terem, akik lassan a nagy öregek méltó pályatársaivá növik ki magukat. Ezen a tavaszon mi két ilyen izmosodó tehetséggel ünnepeljük ezt a nagy napot" – írják a szervezők. A két „friss hajtás" Korpa Tamás költő, kritikus, szerkesztő és Muszka Sándor költő, prózaíró, szerkesztő, akikkel Murányi Sándor Olivér író beszélget az eseményen. A szerzők kötetei a helyszínen kedvezményesen megvásárolhatóak és dedikáltathatóak. Krónika (Kolozsvár) 2017. május 18.Szávai Géza - Regényíró nem sikkaszthatSzávai Géza Székelyföldön született, 1988 óta Budapesten él, az általa alapított Pont Kiadó főszerkesztője. Abból az alkalomból kérdeztük, hogy holnap Szatmárnémetibe érkezik, 9 órától kölcseys kisdiákokkal, délután 6 órától felnőttekkel találkozik. — Legalább egy évtizede voltál utoljára Szatmárnémetiben író-olvasó találkozón. Azóta sorra jelentek meg új regényeid. Elégedett vagy pályád, életműved alakulásával? — Kérdéseddel finoman jeleztél valamit, amit én tovább pontosítok: hatvanhat esztendős „fiatalember” vagyok, és ebben az életkorban egy prózaírónak már illik számba vennie, mit valósított meg… Irodalmárok, olvasók körében közhely, hogy az számít érvényes regénynek, amelyet a megjelenése után ötven évvel is elolvasnak. Ez jelenti azt, hogy valóban „él a regény”. Nos, az én huszonnégy éves koromban írt regényem, a Kivégezzük nagyapádat újra megjelent, negyvenhárom évvel később olvassák, a belőle készült hangoskönyv hallható volt a rádióban. Szóval ez a regény közel áll ahhoz, hogy ötvenéves legyen, és úgy tűnik: „él”. — Nem kellene ilyen szigorúan venni azt az ötven évet. Az erdélyi gyökerű könyved, a Székely Jeruzsálem tizenöt év alatt öt kiadást ért meg. — Épp előkészületben újabb kiadása is, és ennek örülök, mert nagyon fiatal gyerekként az járt a fejemben, hogy regényekből létrehozok egy kiterjedt elbeszélői „hálót”, regényrendszert, melyben benne legyen a mi teljes, különös világunk. A Székely Jeruzsálem az én elbeszélői tudatomban a létünkről készült epikus hosszmetszet, amely átfogja az elmúlt négyszáz esztendőnk történetét. És elmondja, kik és mik vagyunk, benne van az identitásunk, a maga teljes valóságában, minden „kényes” vonatkozásával. — És a keresztmetszet? — A hosszmetszetet is több regény árnyalja, amelyek felsorakoznak a Székely Jeruzsálem mellé. A vallásháborúk idején zajlik a holland Aletta és a japán Kodzsima Miki tragikus története, erről szól az Aletta bárkája című regényem, mely a történelem mélyén szunnyadó félelmetes ösztönökre pillant. Kortárs világunk „keresztmetszete” is hasonlóképpen alakul: regények sorában rajzolódik ki. Középponti szerepe van ebben az elképzelésemben a Múlt évezred Marienbadban című regényemnek, amely a rendszerváltozás utáni Magyarország igen kockázatos epikai ábrázolásának bizonyult. — Kockázat? — A kockázatot tudatosan vállaltam. Távoli példával élnék, és csakis magamra utalnék: sportos kamasz voltam, érthető, hogy lányideálom: napbarnított, kisportolt. Gondoljon csak bele az olvasó, ezek a zsigeri késztetéseink eléggé meghatároznak minket. Na, és ez a napbarnított lányokba szédült kamasz, aki voltam, szenvedélyesen olvasta a nagy orosz regényeket, amelyekben a szép hősnőket így istenítették: „és kivillant lábának, vállának (stb.) tejföl-fehérsége”. Sose érte nap, egészségtelen, én ettől egyenesen viszolyogtam! Amivel most csak azt akarom mondani, hogy előfordul: olvasunk valamit, és zsigerileg elutasítjuk. Kár erről nem beszélni! És én azért példálózok, mert tudtam — és aztán tapasztaltam —, hogy Múlt évezred Marienbadban című kortárs regényemet zsigerileg fogja elutasítani a kortárs olvasók egy része. A 2006–2008 körüli esztendőkről szól a regény, politikai csaták, pszichológiai játszmák pontosan leírt forgatagával. Egy politikailag szenvedélyes, zsigerileg megosztott ország állapotát rögzíti. Ahogyan egy matematikus (ezért logikusan józan és szenvtelen) csodagyerek látja. A konkrét, létező politikai szereplőket is beleértve. És a gyerek (Vincze Flórián) olykor kutyákat lát bennünk. Szerinte ők uralják a terepet: egy pitbull Nyugaton (George Bush), egy kopó Keleten (Putyin). A magyarországi politikai szereplőket nem sorolom… A politikailag zsigerekig (vagy zsigerből) elkötelezett olvasót ugyanúgy taszítja saját politikai bálványainak ilyetén megjelenítése, mint engem taszított hajdan a női szépség „tejföl-fehérsége”. A zsigeri dolgok így működnek. De én azért fűznék hozzájuk két észrevételt: ma már nem viszolygok a naptól (is) óvott bőrtől, egyiknek-másiknak állagáról akár szenvedélyes regényoldalakat is írnék (legfönnebb a „tejföl” helyett keresnék más szót). A politikai zsigerállapotok is változnak az időben. A térben távolabb élő (kevésbé elkötelezett) olvasók már most egészen másképp olvassák a Múlt évezred Marianbadbant. Ennek a regények az a bizonyos „ötven esztendeje” is beszédes lesz, akárcsak a benne szereplők „regénye”. A regényíró számára viszont az a tanulság, hogy vállalni kell az „egy az egyben”, a hitelesen ábrázolás kockázatát, mert ha nem, elsikkadhat a megélt élet. Regényíró nem sikkaszthat! — A regényeid egy része nem Magyarországon és nem magyar nyelvterületen játszódik… — … miként a magyar emberek élete sem. A világunk kitágult (mindig is tág volt). A Csodálatos országokba hoztalak című regényem cselekményének helyszíne a svájci Genf. Odavetődött magyarokról, lengyelekről, írekről szól, meg — leginkább — arról az intenzív emberi jelenlétről, amelyben a történelem következő fordulatát „készítik.” Legutolsó regényem, a Makámaszútra helyszíne is Bukaresttől Budapesten át Bécsig terjed. Ez a természetes világunk, „evilági környezetünk”. Bármelyik magyar családot nézzük: a nagypapa Bécsben volt baka, a papa akár Bukarestben, ismerősen rímelő világ?! A makáma egyébként azt jelenti, hogy rímelnek, ismétlődnek a dolgok. A kámaszútra pedig a szerelem szépségének szentelt közismert „emberi alapmű”. Ebből a két szóból — összevonva — keletkeztettem a regény címét. A makámaszútra szóból a makáma arab műfaj (mindenki ismeri: makámában írták-mondták Az ezeregy éjszaka meséit), a kámaszútra pedig a szanszkrit nyelv által lefedett keleti világrészek ősállapotai felé vezet. Egy-egy tágas regény pedig: világregény. Ezt az epikai világállapotot helyzetként, adottságként érdemes felfogni. — És a gyerekeknek írt meseregényeid? — Mindig úgy képzeltem, hogy a gyermekirodalom lépcsőzetes bevezetés a létezésbe. Burgum Bélusról, a mesterdetektívről írt könyvsorozatom kezdőpontján még a kicsiknek mesélem újra a Piroska és a farkast, az utolsó pedig (Égi elefántok) már mozgalmas tudományos-fantasztikus regény. Fontosnak tartom odafigyelni a gyerekre. Gyerekmegnyilatkozásokból állítottam össze a Gyermekvilág trilógiát… A lépcsőzetes bevezetés végén a mai gyerek is a világregényekhez érkezik. Elek György / Hargita Népe (Csíkszereda) 2017. október 14.Pettyén és a BöszörményiekEgy nemesi család évszázadai - A Böszörményiek Szatmárban – ezzel a címmel jelent meg Fazekas Lóránd újabb kötete. Péntek délután a Református Gimnázium épületében található esperesi hivatal termében mutatták be Fazekas Lóránd nyugalmazott földrajztanár, író és helytörténész legújabb kötetét, melyben a Böszörményi család történetével párhuzamosan Pettyén település történetét is összefoglalta. A könyvbemutatón előfohászt és imát mondott Genda Szabolcs, felszólalt Kiss Kálmán nyugalmazott irodalomtanár és iskolaigazgató, Elek György pettyéni születésű újságíró, Livintáné Böszörményi Magda, Dankú Júlia történelemtanár pedig a helytörténeti munkát értékelte. Fazekas Lóránd életútját végigkísért az a szellem, amit a szülői háztól és iskoláitól kapott. Földrajz szakon végzett, de próbálkozott irodalommal, volt bányamérnök, végül a kökényesdi iskolának volt a tanára. Negyvennégy év tanári munkája során foglalkozott néprajzi gyűjtéssel, tanítványaival együtt hozta létre a megye első néprajzi múzeumát. Foglalkozott kutatásokkal, madár- és meteorológiai megfigyeléssel is. Az Egy nemesi család évszázadai. A Böszörményiek Szatmárban című kötete a nyolcadik olyan könyv, ami helytörténeti kutatásainak az eredménye. Az 1940-es években Szatmárnémetiben még volt Böszörményi Károly utca, ugyanis hosszú ideig ő volt a város polgármestere. Fazekas Lóránd az egykori polgármester sírját a vasút melletti temetőben találta meg, ezután kezdte el a levéltári kutatásokat, de a megye több településén is kutatott. Nagyon sok segítséget kapott a Pettyénben élő Böszörményi Magdától, aki a család utolsó élő sarja. A Böszörményiek mindig segítették a pettyéni református egyházat. szatmar.ro (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
